2020. január 6.
Fázósan húzom össze magamon a kabátot, amint kiszállok az autóból az irodaház mélygarázsában. Új év, új lendület, új célok. Negyvennyolc órával ezelőtt még koktélt kortyolgattunk csodaszép feleségemmel a Bahamákon. Szeretnék már gyerekeket, de ő azt mondja, még élvezzük az életet kettesben. Utazzunk.
– Jó reggelt! – köszön rám a portás – lemossam a szélvédőjét uram? – kérdezi kicsit bátortalanul.
– Igen, ráférne. – kezébe nyomok egy kis pénzt. Szemlesütve elveszi. Időnként megkérdezi, olyankor mindig igent mondok rá. Már két éve dolgozik nálunk, de még a nevét sem tudom. Egyidősek lehetünk. A lifthez érve látom, hogy érkezik egy kollegám, őt is megkérdezi. Tartom a liftet – karácsonykor gyereke született- mondja a kollegám. Hogy telt a szabadságod? –kérdezi.
Apa lett? Fut át a gondolat az agyamon, és kicsit irigykedve nézem, amint a kukákat húzza a kijárat felé.
Délután tiszta autó vár, nem csak a szélvédőt mosta le. Bemegyek a kis portásfülkébe, a felé nyújtott pénzt szabadkozva, de elteszi.
– Hallom apa lett. – Arca felragyog, és egy képre mutat az asztal felett.
– A hercegnőm. – A képen hárman vannak, felesége karjában a kicsivel, ő pedig mindkettőt átölve bástyaként áll mögöttük. A kitűzőjén látom a nevét, Zsoltnak hívják. A képről sugárzó boldogság szinte arcon csap.
2021. január 6.
Fázósan húzom össze magamon a kabátot a mélygarázsban. Új év, új lendület, új célok. A portásfülkébe lépve új képet látok a falon. Egy csodaszép kislány a szülinapi tortával, Zsolt a családját ölelve bástyaként a háttérben.
– Jó reggelt! – köszönök álmosan.
– Jó reggelt, és boldog új évet! Ezt a szendvicset neked küldte az asszony, veregeti meg a vállam. Ma te viszed ki a kukákat.