Hiszem, a lányok tovább viszik anyjuk lelkének egy részét. Mindannyian öröklünk valamit anyánk lelkéből, kapunk egy részt, amit nekünk is tovább kell adni. A szeretet egy különös, különleges formája ez. Isteni minőségünk megnyilvánulása. Megmutatkozik a cselekedeteinkben. Előbukkan belőlünk tehetség formájában.
Hiszem, hogy mindenkiben ott rejtőzik, szunnyad a tehetség, arra várva, hogy kitörhessen, felszínre kerülhessen, megmutathassa magát. Az én Édesanyám a konyhában teszi ezt. Messze földön híres a húslevese, bármit csinál, főz vagy süt, egyszerűen utánozhatatlan. Rájöttem végre a titkára. A szeretet! Belefőzi, belesüti irántunk érzett szeretetét. Ez az ő megnyilvánulási formája. Benne van a féltése, a gondoskodása, az odafigyelése. Ezzel táplál bennünket. Én most éppen az írással próbálkozom. Versbe szedem a gondolataimat, érzéseimet. A visszajelzések azt mutatják, hogy sok hasonló sorsú nő van körülöttem. Kapom a „mintha az én gondolataim lennének, mintha rólam írtad volna” üzeneteket.
A lányom tehetséges fotóművész. Ha a képeit nézem, őt látom. A lelkének azt a darabját, amit titkol, amit rejteget, amit nem mutat. A képei tükrözik vissza őt. A színek, az árnyak, az elkapott pillanatok, a különös hangulatok. Valahogy bele tudja tenni. Ezt nem csak én látom. Titkos, kódolt üzeneteket közvetít a képeivel. Hiszem, hogy mi nők azért kapjuk Istentől ezt a képességet, hogy élhetőbbé, szebbé varázsoljuk világunkat. Gyengédséget, lágyságot, gondoskodást vigyünk a hétköznapokba. Éljünk vele.
