Vénasszonyok nyara
Csendesebb lett a világ, szeptembert írunk. Mintha lelassult volna. A nyárban elfáradt minden és mindenki. A hajnalok és esték már hűvösek. Napközben a hőmérő még nyarat mutat, de kifinomult orrom már érzi az ősz jellegzetes illatát. Lépéseim lelassultak, mintha azzal is kicsit késleltetném az időt. Ki akarom élvezni minden percét a nyárutónak. Délután beszedtem a ruhákat a szárítókötélről. Ahogy hajtogattam a nappaliban, némelyiket az arcomhoz emeltem és mélyen beleszagoltam. A napon száradt ruha illatával egyik parfüm sem ér fel. Ezt tettem a fehér kis nyári sálammal is. Szeretem ezt a sálat, véd a tűző naptól, és nyár estéken mikor borzongósra hül a levegő, vagy lengedez a szél, lágyan védi bőrömet. Ahogy arcomhoz szorítottam és mélyen beleszagoltam, nem a mosószer, vagy az öblítő, és nem is a parfümöm vagy a napon száradt ruha jellegzetes illatát éreztem, hanem fű szagot. A hétvégi kiránduláson ezt terítettem le a fűre, mikor az eget kémleltük. Emlékezetes nap volt. A hegy méltóságteljesen állt előttünk. Utazásaim során eddig csak messziről, a főútról csodáltam. Mindig érdekelt milyen lehet fent, milyen lehet rajta sétálni, milyen lehet ott az élet. Most eljött a pillanat, amikor megismerhetem, választ kaphatok a kérdéseimre. Tudom, egy nap ehhez kevés, de mégis. Említettem az utazásaimat. Ezen az útvonalon két barátnőmhöz utazom, utaztam. Az egyikhez nem kellett elmennem a hegyig, de a leágazásig ismerős érzések jöttek. Emlékezés, mely fájdalmas, mert már nincs, és hálás, mert volt. A másik barátnőmhöz utazva elmegyek a hegy előtt. Megilletődve álltam a hegy szoknyáján, és kíváncsian, teljes nyitottsággal vágtam bele a felfedezésbe. Megpróbáltam magam mögött hagyni mindent. Nem mindenhol volt könnyű az út. Néhány helyen az erdő illata visszarántott, és amilyen mélyen csak tudtam magamba szívtam. Egy helyen kiérve az erdő hűvöséből csodás panoráma tárult elém. A párás levegőben ott volt a távolban a Káli medence. A méltóságteljes Badacsony, a kacér Hegyestű és a többiek. Visszafogtam kitörni készülő könnyeimet. Próbáltam megvizsgálni az érzéseimet. Oly régen voltam már ennyire természet közelben, a határtalan panoráma, a táj szépsége, az ősz nyugodtsága meghatotta lelkemet. A Káli medence látványa pedig a veszteségre emlékeztetett. Megkapó, megindító volt az egész. A vezetőm a hegyen nőtt fel, mindent tud róla. Olyan rajongással beszélt róla, hogy feltettem magamban a kérdést, hogy nekem van-e ilyen hely az életemben, ami ennyire sokat jelent. Mintha megérezte volna a gondolatomat, tőle is elhangzott a kérdés. Nincs. Hogy ennek mi az oka, nem tudom, lehet az, hogy Nyilas jegyben születtem, és a symbolon kártya szerint a Nyilasnak nem ér le a lába a földre. Ennek okán nem is tud gyökeret ereszteni. Talán nem is kell okot keresni. Végig mentünk a hegy gerincén, nem néztem az időt, gyomrom sem jelezte annak jelentős múlását. Megnéztük a hegynek azt az arcát, melyet a főútról annyiszor láttam már. Visszafelé a kilátónál leheveredtünk a fűbe, és hanyatt fekve az eget néztük, majd behunyt szemmel befelé figyeltem. Éreztem a Föld energiáját, megtartó, stabil erejét. Ahogy egyre jobban ellazultam és beleengedtem magam a pillanatba, kezdtem érezni azt, hogy befogad a hegy. Ahogy álltam a nappaliban és a fehér sálamba fúrtam orromat, nyugalom áradt szét a testemben.
Ez a kirándulás nem csak a hegy megismeréséről szólt, sokkal inkább utazás volt önmagamba, lelkem legmélyébe. Néha fizikailag is meg kell mászni a hegyet, hogy meglássuk a bennünk lévő akadályokat.