vihar

Vihar

8 óra, és már teljes sötétség van. Utolsó nyári vasárnap este. Ismét közeledik a vihar, élénkül a szél. Apám meggyborát kortyolgatva állok az erkélyen. Nézem, ahogy élénkül a forgalom. Lassan megtelik a város. Mindenki hazatér. Én ki sem mozdultam a lakásból. Önkéntes remeteség. Szükségem van néha az egyedül létre, hogy csak magammal, magamban legyek. A villámok egyre sűrűbbek, már hangjuk is hallatszik néha. Szeretem nézni a vihart, érezni ahogy a szél néha erősebben fúj, aztán otthagy. Talán irigylem is kicsit. Azt gondolom, ilyenkor a sok feszültség, ami bennünk, emberekben van, megtölti az eget, a fentiek már nem tudnak velük mit csinálni, kisütik. Egyre csak gyűlik, és gyűlik. Az ég dörög, a villámok cikáznak, a feszültség egyre csak nő. Aztán elered az eső, megkönnyebbülés. Ilyenkor képzeletben mindent átadok a viharnak, ami bennem feszültséget kelt, okoz. Rábízom. Tegyen vele, amit csak akar. Forgassa meg, repítse fel, ejtse le, pörgesse. Már nem az enyém. Elengedem. Ahogy megjön az eső, úgy érzem a megkönnyebbülést. Látom, érzem, ahogy csitulnak bennem az érzések. Felfrissül a levegő, lélegzethez jutok én is, mint ahogy a hőségtől szenvedő természet is. Néha elcsitul, és csak az eső siratja a nyarat, aztán új erőre kap, nappali világosságot hozva. Lassan továbbmegy, itt hagyja a várost. Felfrissülést visz máshová is. Olyan érzésem van sokszor, mintha a barátom lenne a vihar, vagy mintha egy részem is maga lenne a vihar. Küszöbön van már az ősz, aztán egy-kettőre itt a tél. Hiányozni fogsz barátom!