Már barnultak a gesztenyefák, elkezdődött az iskolai előkészítő. 1970-es évek elejét írtuk. Kevés dologra emlékszem abból az időből, nagyon régen volt, és az utána érkező események kitolták emlékezetemből az akkor történteket. A kis faluban nem volt óvoda, így egy évet kellett előkészítőbe járnunk. Maroknyi kis emberke foglalta el helyét az iskola padjaiban. Ismerkedtünk egymással. Általában csak az utcabeli gyerekekkel vagy a szomszéd utcában lakókkal játszottunk előtte. Mindenki külön kis emberke, más-más egyéniség. Volt köztünk kis kényeskedő, elálló fülű. Volt, aki lehajtott fejjel járt, volt szemüveges, és akadt, akinek éppen kiesett pár foga. A menőknek volt esernyője. A fiúk hangosak és elevenek voltak. Ahogy nagyobbak lettünk, folyton a fenekünket ütögették. Emlékszem pár csínytevésre, hogy ki volt az ötletgazda azt nem tudom, de sokan benne voltunk. Pár évismétlőt felvettünk és magunkkal cipeltük. Átjártunk egymáshoz, ismertük egymás családját, a szülőket, testvéreket. Nem voltak nagy különbségek, egyformák voltunk. Nem ismertük a divatmárkákat, a rokonságban körbejártak a ruhák. Jártunk a posta melletti „kisiskolába” ott volt mókuskerék és mérleghinta is. Az utóbbit elég rendesen kihasználtuk. Később átköltöztünk a faházba, ami a nagy iskola udvarában volt, két tanteremmel. Szinte vadregényes hely. Ha emlékeim nem csalnak, ott kinti budi volt, azt kellett használni. Egy hideg, esős őszi napon megjelent Belfegor, Beáék boxere. Annyira megrémültünk a kutyától, hogy felugrottunk a padok tetejére. Bea alig tudta kitessékelni a teremből. Szegény kutyus, valószínűleg unatkozott otthon, és szeretett volna játszani velünk. Amikor már nagyon nagyok voltunk, már azt is meg mertük tenni, hogy a partvist odatámasztottuk az osztályterem kifelé nyíló ajtajához, ami aztán az érkező tanárt szívélyesen üdvözölte.
Nyolcadik után szétszéledtünk. Ki-ki ment a maga útján. Pár társunkról azóta sem tudunk semmit. Falunapokon, szüreti felvonuláson volt legnagyobb esélye a személyes találkozásoknak. Valakivel mindig össze lehetett futni az osztályból. Három fiú már odaát van… Osztályfőnöknek jelentem az osztály létszáma tizennégy, hiányzik Lagyi, Zsiló és Moszi. Ha krónikást kellett volna választani, az biztosan Paprika lett volna, aki mindenre is emlékezett. Nemrég azt taglaltuk, hogy anno kinek mi volt a jele az előkészítőben. Atyaég! Úgy emlékezett mindenre, mintha épp a múlt héten történt volna. Azt gondolom nagyon fontos volt neki a mi kis közösségünk, olyan helyre tette ezeket az emlékeket, ahonnan rögtön elő is tudta venni. Ági néni nyugdíjba vonulásakor is hozta a formáját, postás szerkóban kézbesítette neki az ajándékokat. Ha humor kellett, ő nem ment a szomszédba. Ha elhajtottam a házuk előtt kocsival és kint volt, intettünk egymásnak. Ma, mikor jöttem haza nem láttam biciklizni az út szélén, és az udvaron sem volt. Ahogy kiértem a faluból, a mi kis falunkból, a temetőnél intettem egyet. Osztályfőnöknek jelentem, az osztálylétszáma 14, hiányzik Lagyi, Zsiló, Moszi és Paprika. Már barnulnak a gesztenyefák az út szélén.
In memoriam Pap Erika