Nincs több könnyem, elfogyott.
Belém fojtotta utolsó mozdulatod,
mellyel végérvényesen leráztál magadról,
mintha csak kellemetlen bogár lennék
egy nyár esti alkonyon.
Nincs több szó mit neked mondanék,
csak a fájdalom maradt, mely minden lépésnél
emlékeztet arra ami volt, s ami lehetett volna.
Nincs több válasz,
s kérdés sem maradt.
Tétlenül néztem, csomagolt,
bőröndbe került minden.
Tekintete lelkemig hatolt,
levette utolsó ingem.
Aztán már sírni sem tudsz,
elfogyott a könnyed,
szorított fogakkal azt remélted könnyebb.
Kegyelmét és bocsánatát kéred…..
Nélküle vajon mennyit ér az Élet?
Mogorván nézett a szobor a parkra,
a Hold sejtelmes árnyat vetett.
Egy férfi és egy nő egymást karolva
épp a pillanatba temetkezett.
Harang kondult, csillag hullt a mélybe,
lelkek, ajkak találkozása,
léphettek volna örök szövetségre,
de inába szállt a fiú bátorsága.
A szobor csak állt ott mozdulatlan,
megőrizve a pillanatot,
mindketten ott hagyták a fák között
a kimondatlan gondolatot.
Gondolataim, mint széttört üvegszilánkok,
felcsillantanak múltat és jelent.
Homlokomra térképet karcolt,
hajamba ezüst szálakat szőtt az idő.
Lábaim tétován, botladozva keresték az utat.
Türelmetlenségem és vadságom
mára bölcsességgé szelídült.
Rólam mesél minden mozdulatom és tettem.
Bennem él már a jövőm, mit magamnak teremtettem,
melyben lelkem egyre szabadabb.
Padon ülni,
Holdat nézni,
Kéz a kézben
Együtt lépni.
Sötét éjben
Andalogni,
Hajnal tájban
Hazatérni.
Néha jól esik csak úgy lenni,
kávézó teraszán sütit enni.
Padon ülve olvasni, beszélni,
a világgal nem szembe menni.
Néha jól esik csak úgy lenni,
gondolatokba mélyen elmerülni.
Rigófüttyben gyönyörködni,
a világot átölelni.
Szavakkal leírni a leírhatatlant,
Ceruzával lerajzolni amit a füled hall,
Lehetetlen küldetés elmondani ami belül történik,
amit a lélek érez, amit a szív suttog.
Egy valami képes erre egyedül…
A tekintet.
Nézz a szemembe…
Ha engem nézel, ha rám vagy kíváncsi látni fogsz.
A szám mondhat bármit, amit hallani akarsz, vagy épp amit
én akarok hallani …
A szem egyedül az, ami képtelen a hazugságra.
Nézz a szemembe…
2019.02.13.
Testem átvette lelkem fájdalmát,
minden érzelmem arcomra ült.
Nem játszom már leányt se dívát,
maradok, ki mindig voltam legbelül.
Üres szavakat hall fülem,
könnyem már elapadt.
Reményem elmosta az eső,
hitem a viharnak adtam.
Szavaim a tenger nyelte el,
befagyott szívem körül jég.
A szerelem lángja alig pislákol bennem,
A viharod kell hozzá, hogy újra éledjen.
fotó: pinterest.com