Ha vége van egy korszaknak az ember életében, vajon azt meg kell gyászolni, úgy ahogy egy kapcsolat végét meggyászoljuk? Mi történik, ha véget ér a kamasz kor, a középiskolás kor, vége a magányos éveknek, a szingliségnek? Mennyi átmenet van a két állapot között? Van egyáltalán átmenet? Gondolkodunk-e egyáltalán ezeken a dolgokon? A változás, amit a másik megjelenése hoz az életünkbe, milyen hatással van ránk, mit változtat meg bennünk? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarognak a fejemben, ezekre keresem a választ. Ha az ember lánya sokáig van egyedül, azt csinál, amit akar, és általában akkor, amikor azt akarja. Meg van a szingli élet előnye. Azt mondják, az ember minél tovább van egyedül, annál nehezebb valakit beengedni az életébe. Én kiélveztem a szingli lét előnyeit, élveztem a szabadságot, az önállóságot. Közben volt időm és energiám magammal foglalkozni, fejlődni. Legbelül vágytam arra, hogy legyen egy férfi mellettem, hogy legyen, akivel megoszthatom az élményeimet, a gondolataimat, vagy akár a vacsorámat, és aki kicseréli a kiégett izzót a lakásban, és amikor kell, megmondja a tutit. Az életem beállt egy ritmusra, munka mellett több más dologgal is foglalkoztam, mindig megtaláltam azt a tevékenységet, ami kikapcsol, örömet okoz. Rajzolás, írás, új ismeretek elsajátítása, barátokkal eltöltött idő, mozgás. Néha eszembe jutott, hogy a sok elfoglaltság mellé hogy tudnék beilleszteni egy randit, egy kapcsolatot. Mikor olyan jelentkező volt, ezeket a kártyákat ki is játszottam. Valahogy nem tudtam időt szakítani rá. A 2020-as „világjárvány” mindent megváltoztatott a világban, mindenki világában. A karantén, a bezártság mindenkire máshogy hatott, minden ember másként reagált rá. Szerintem sok pozitív hatása is volt. Összehozott embereket, átformálta a gondolkodásunkat. A személyes találkozások, kapcsolatok felértékelődtek. Lelassult sok minden. Bennem is változtak dolgok. Amikor tavasszal egy férfi találkozóra hívott, itthon hagytam minden addigi elvárásomat, elképzelésemet. Valami oknál fogva nem az idealizált kép lebegett előttem, hanem elhatároztam, hogy rá fogok figyelni. Figyeltem a hangját, a mozdulatait, ahogy a szavakat használja. Második alkalommal bevitt az erdőbe, szó szerint. Jött a következő találkozó, a következő lépcsőfok. Haladtunk szépen fokozatosan előre. Néha csinálok, vagy mondok olyan dolgokat, amin utólag elcsodálkozom, vagy a fejemhez kapok. Ez én lennék? Ezt most miért így kellett? Nem ismerek magamra. Néha még kísért a múlt, a régi minták. Nem is olyan egyszerű játék ez. Megismerni valakit, és megmutatkozni a másiknak.
fotó:pinterest.com