A Kovász
Már régóta tervezem, hogy írok a kovászról, a kovászolásról. Nagyjából tizenöt éve kezdtem el kenyeret sütni, akkor élesztőmentes kenyeret kellett sütnöm egyik gyermekem diétája miatt. Sok landolt a kukában. Egy idő után elkezdtem élesztővel kenyeret sütni. Szép és finom kenyerek voltak, igazán ropogós héjjal, ahogy szeretem. Nagyobb kihagyás után visszatért az életembe a kenyérsütés, de már kovásszal. Elkészítettem az első kovászomat. Fantasztikus érzés volt vele dolgozni, és látni, ahogy egyre érettebb lesz. Sajnos nem gondoskodtam róla megfelelően nyáron, ami egy panellakásban könnyen megeshet a hőségben. Készült még egy kovász, neki már neve is volt. Rózi, Róza. Költözéskor sajnos őt is elvesztettem, tönkrement. Nyár végén kaptam egy kedves ismerősömtől kovászt, most azzal sütök. Persze őt is Rózának neveztem el, anyai nagymamám tiszteletére, aki Rozália volt. Hogy miért éppen róla neveztem el? Tíz gyereket neveltek fel, édesanyám a hatodik a sorban. Mesélt a kenyérsütésekről. Tizenkét emberre kenyeret sütni nem kis feladat. Teknőben dagasztották, kemencében sütötték. Emlékszem, amikor még gyerek voltam, ahol laktunk volt egy kemence, és a környékbeli családok ott sütötték meg a kenyerüket, bucikat. Az ízére már sajnos nem emlékszem, de biztosan finomabb volt, mint amit most én sütök az elektromos sütőmben. Amikor kenyeret sütök, mindig eszembe jut a nagymamám. Képzeletben visszamegyek a konyhájába, leülök a sparhelt mellé, és figyelem, ahogy tesz-vesz. Ahogy kézidarálón ledarálja a kávét, és kis lábasban törökösen megfőzi. Ahogy sodorja a tésztát az ebédhez, és háromujjnyi csíkokat vág belőle, és ráteszi a sparheltra, hogy megpirítsa nekem. Hallom a nevetését, és érzem nagypapám dohányának szagát. Kicsit megáll velem az idő.